Írók egymás között

Aurora Lewis Turner/Estelle Brightmore-ral beszélgettem a regényei, az írói munkássága és a munkája kapcsán

Aurora Lewis Turner a fantasy zsánerben alkot. Többek között mesél nekünk arról, hogy miért éppen ez a zsáner az, ami közel áll a szívéhez, és arról is, hogyan tudja összeegyeztetni az írói munkásságát a munkájával.

Aurorával a Beszélgessünk az írókkal Facebook-csoportban ismerkedtem meg, ami egy olyan közösség, ahol írók-olvasók-könyvbloggerek és egyáltalán, a könyvek és az írás szerelmesei találkozhatnak egymással. Aurora három regénye látott napvilágot. Első regénye, a 13. napon címet viseli, második regénye angolul jelent meg The Guardian of Power címen, és idén márciusban (2020) jött ki a Névtelenek című regénye, amely a Bolygókeringő trilógia első kötete.
Mesélj, kérlek a regényeidről! Szerinted és természetesen az olvasói visszajelzések szerint mi az, amivel megragadod az olvasóid figyelmét? Mi késztetett arra, hogy angolul jelenjen meg a második regényed? És egyáltalán, hogyan jutottál el addig, hogy belevágj az írásba?

Az írás nálam 14 éves korban kezdődött. Akkoriban szerettem bele a Gyűrűk Urába, J. R. R. Tolkien világába. Az egyik osztálytársammal, aki szintén nagy rajongó volt, kitaláltuk, hogy írunk neki folytatást. Természetesen ez nem jelenhetett meg, de arra jó volt, hogy elhatározzam, hogy író leszek. Ezután nagyobb szünet következett, közben sokat olvastam, elvégeztem a magyar szakot. Majd 24 éves koromban jelent meg az első regényem, a 13. napon. Ennek a könyvnek vegyes volt a fogadtatása. Visszagondolva még nem voltam elég érett a megjelenéséhez. De nem bántam meg vele kapcsolatban semmit, hiszen általa betekintést nyertem abba, hogy miként működik Magyarországon a könyvkiadás.

Aztán az első év után a mesterképzésen lehetőségem nyílt arra, hogy Németországban dolgozzak, így egy évet passziváltam az egyetemen. Kint pedig azért, hogy ne felejtsem el az angolt, elkezdtem ezen a nyelven írni. Ekkor válságba került az életem; maradjak-e kint Németországban a párommal vagy jöjjek haza befejezni az egyetemet? Nem maradt időm és energiám a The Guardian of Power című könyvem népszerűsítésére. Végül úgy döntöttem, hogy hazajövök tanulni, a párom még egy évet kint dolgozott, majd hazatérvén összeházasodtunk. Visszagondolva ezeket a regényeket ujjgyakorlatnak, az írással való kacérkodásnak tekintem.

Aztán Aurora néven új fejezetet nyitottam íróságom rövidke történetében. A Névtelenek az első könyv, amire valóban büszke lehetek. Idősebb lettem, sokat értem, kialakult a saját írói stílusom, világlátásom, nyelvezetem. Persze maga a sztori is sokat számít, de annak “tálalása” sem utolsó szempont! Úgy gondolom, ennél a regénynél mindkettő sikerült.

Aurora a fantasy zsánerében alkot.
Mitől érzed magadénak a fantasy világát? 

A fantasy számomra egy igencsak kényelmes és szeretett műfaj, hiszen a benne való alkotás során teljesen én foghatom a gyeplőt. Különböző lényekkel népesíthetek be egy kitalált világot, melynek én vagyok a teremtője. Bár a Névteleneket nem tekintem a hagyományos értelemben vett sci-finek vagy fantasy-nak, mégis ezek a műfajok állnak hozzám és a regényhez a legközelebb.

Aurora jelenlegi munkáját, azaz nyelvész-kutatói állását köszönheti annak, hogy 14 éves korában elhatározta, író lesz. Megfogadta ugyanis azt a tanácsot, amit akkor kapott: „Ha tényleg ezt akarod csinálni, akkor menj el magyar szakra.” Jelenleg a doktori disszertációján dolgozik.
A munkát és az írást hogyan tudod összeegyeztetni? Nagyon sokan feltételezik, hogy a magyar szakosoknak könnyen megy az írás. Én sokszor szállok vitába ezzel az állítással kapcsolatban, magam is magyar szakos/nyelvész lévén. Te hogyan gondolkodsz erről? De térjünk ki a speciálisabb kérdésekre is. Úgy érzed, egy nyelvésznek könnyebben megy az írás, mint bárki másnak, aki mondjuk, nem hogy teljesen más területen dolgozik a hétköznapok során, de az is lehet, hogy diplomája, esetleg érettségije sincs? Szerinted az képzettség kérdése, hogy kinek milyen nehézségeket okoz az írás?

Az első kérdésedre válaszolva előbb, szerencsére a munkám sok szabadságot ad nekem. Annak ellenére, hogy jelenleg a kutatások és a doktori disszertációm írása sok energiámat lefoglalja, tudok mellette időt szakítani a regényírásra is. Amikor Németországban dolgoztam 0-24 órában heti egy pihenőnappal, akkor is tudtam haladni a könyveimmel. Nálam valóban úgy működik, hogy nincs kifogás; amit fontosnak tartok, arra tudok időt szakítani. Persze egészen más a kutatói és az írói munka. Igyekszem is elválasztani egymástól a kettőt. Ennek egyik jele, hogy a regényeim álnéven jelennek meg, a tudományos cikkeimet pedig saját néven írom.

Azzal én is vitatkoznék, hogy a magyar szakosoknak könnyebben megy az írás, mint bárkinek. Tinédzserként úgy gondoltam; hogy majd magyar szakon megtanulom a regényírás fortélyait. Hát nem így lett, helyette viszont sok más fontos és érdekes dolgot megtanultam. Az viszont igaz, hogy azok az emberek, akik magyar szakra járnak, inkább az irodalom iránt mutatnak elhivatottságot. Az én évfolyamomon is ez történt; kevesebben érdeklődtek a nyelvtan, nyelvészet iránt, pedig nagyon sok érdekes téma és megválaszolatlan kérdéskör kínálkozik ezen a területen. Valójában úgy gondolom, hogy az irodalom valamilyen szinten minden magyar szakos “vérében van”.

És hogy képzettség kérdése-e az írás? Nem hiszem. Szerintem minden emberben van (legalább) egy könyv, csak van, aki belevág és megírja, és van, aki nem. Ahogy minden más, az írás is gyakorlás kérdése. Valószínűleg mai fejjel megmosolyognám a saját könyveimet, amiket tinédzserként írtam, hiszen azóta jó pár év tanulással és tapasztalattal a hátam mögött már másként nézek egy-egy kéziratra, legyen az saját vagy másé.

Köszönöm a beszélgetést, Aurora.

Az Írók egymás között regényei itt érhetők el:

Aki kérdez: Fodor Zsana: Elhúztam, Anyátok	Aki válaszol: Aurora Lewis Turner: Névtelenek